10 legendás kétütemű motor, amely történelmet írt

A kétütemű motorok egészen sajátos karaktert képviselnek: kis tömeg, spontán teljesítményleadás, jellegzetes hangkulissza és persze a kipufogóból gomolygó, összetéveszthetetlen kék füstcsík. A leghíresebb kétüteműek közül sok a versenysportból származik, de az utcára is születtek olyan gépek, amelyek egész generációkat határoztak meg. Néhányuk a mai napig megtalálható a használtpiacon. Kiválasztottunk tíz különösen legendás kétütemű motort.

Sokak számára a Yamaha RD 350 YPVS maga a kétütemű utcai motor. Folyadékhűtéses kéthengeres motorja a kis tömeget az akkori időkhöz képest lenyűgöző teljesítménnyel és olyan teljesítményleadással párosítja, amely nagyon egyértelműen tudatja a vezetővel, mikor ér a motor a komfortzónájába. Az YPVS kipufogóvezérlő rendszer kulturáltabbá tette az RD-t elődeinél, anélkül hogy elvette volna tőle a jellegzetes kétütemű karaktert. Ma keresett klasszikus, de még mindig olyan gép, amelyet ténylegesen vezetnek, és nem csak kiállítanak.

Az 1980-as évek végén és az 1990-es évek elején alig akadt motor, amely több Grand Prix-hangulatot hozott volna a közutakra, mint a Suzuki RGV 250 Gamma. A kompakt V2-es kétütemű motor, a kis tömeg és a borotvaéles futómű olyan géppé tették, amely kevésbé az abszolút csúcsteljesítményével, mint inkább a teljes koncepciójával nyűgözött le. Az RGV fordulatszámot, elszántságot és olyan vezetőt kívánt, aki kész volt dolgozni a váltóval. Technikája később egy másik kétütemű legenda alapjául is szolgált: az Aprilia RS 250-é.

Az Aprilia RS 250 bizonyos értelemben az utcai forgalomba helyezhető kétütemű sportmotorok nagy fináléja volt. A Suzuki RGV-ből származó V2-es motorral, olasz vázépítési szakértelemmel és a Grand Prix-sportot közvetlenül idéző külsővel az 1990-es években igazi álommotor volt. Varázsa ma is kevésbé a puszta teljesítményadatokból, mint inkább a kis tömeg, a precíz kezelhetőség és a robbanásszerű teljesítményleadás kombinációjából fakad. A jó állapotú példányok ennek megfelelően mára keresettek.

Számtalan fiatal számára az Aprilia RS 125 volt az első motor, amely valóban igazi, felnőtt versenygépnek érződött. Teljes borítás, alumíniumváz, sportos üléspozíció és egy pörgös kétütemű egyhengeres tették egy egész generáció posztermotorjává. Különösen nyitott (korlátozás nélküli) változatban az RS olyan menetteljesítményt nyújtott, amely messze túlment azon, amit ma a 125-ös kategóriához társítunk. Ugyanakkor korán megtanította tulajdonosainak, hogy a kétüteműek törődést, meleg olajat és időnként egy csavarkulcsot is igényelnek.

Ha az Aprilia RS 125 volt a józan olasz kamaszálom, akkor a Cagiva Mito volt a különösen extravagáns változat. A későbbi verziók külsőre összetéveszthetetlenül a Ducati 916-ot idézték, így inkább egzotikus szupersport motornak, mint kezdő jogosítványos belépőmodellnek tűntek. Ehhez jött egy harapós kétütemű motor, magas fordulatszám, a korai változatoknál pedig még hétfokozatú váltó is. A Mito azt a korszakot testesítette meg, amikor a gyártók olyan ráfordítással készítették a 125-ösöket, ami ma szinte elképzelhetetlen.

Nem minden kétütemű álom viselt teljes borítást. A Yamaha DT 125 kezdő motorosok generációi számára az egyik legsokoldalúbb motor volt. Könnyű, egyszerű, elég terepképes a földutakhoz, és egyúttal elég hétköznapi az iskolába, munkába vagy a napi városi közlekedéshez. Egyhengeres kétütemű motorja pontosan azt a keveréket kínálta a barátságos alsó fordulatszám-tartományból és a magasabb fordulaton jelentkező extra tolóerőből, amitől a kétüteműek olyan szórakoztatók. A DT kevésbé volt egzotikus, mint egy RS vagy Mito cserébe sokkal több ember számára volt ténylegesen elérhető.

A Kawasaki H2 750 azon gépek közé tartozik, amelyek megalapozták a nagy kétüteműek vad hírnevét. Az 1970-es évek elején a Kawasaki egy 750 köbcentis háromhengeres kétütemű motort párosított egy viszonylag egyszerű futóművel, és ezzel olyan motort alkotott, amelynek erőforrása érzésre mindig egy lépéssel a gép többi része előtt járt. Hatalmas tolóerő, kis tömeg és a jellegzetes háromhengeres hangkulissza tették ikonná a H2-t. Ma sokkal inkább gyűjtői darab, mint hétköznapi motor, de hírneve a mai napig él.

A Suzuki GT 750 bebizonyította, hogy a kétütemű nem feltétlenül jelent kicsit, idegest és kompromisszummentest. A nagy háromhengeres vízhűtéses volt, és kényelmes utcai motornak tervezték. Ezzel a GT egészen más megközelítést képviselt, mint a későbbi könnyű sportgépek. Testes megjelenése miatt a német nyelvterületen a legendás Wasserbüffel (vízibivaly) becenevet kapta. Éppen ez a kontraszt a nagy túramotor és a füstölő kétütemű háromhengeres között teszi a mai napig olyan különlegessé.

A Vespa PX talán jobban megmutatja, mint a lista bármely más járműve, hogy a kétütemű motor sokkal több volt, mint pusztán egy műszaki megoldás gyors motorokhoz. A különböző PX-modellek évtizedeken át meghatározták Európa és a világ sok más régiójának utcaképét. A léghűtéses kétütemű motor, a kézi váltás és a jellegzetes acél karosszéria a Vespát az egyre bonyolultabbá váló motorok és robogók ellenpontjává tették. Ma is hatalmas szcéna él az eredeti járművek, restaurálások és tuning körül és alig van olyan kétütemű, amely kulturálisan ennyire mélyen gyökerezne.

Ausztriában alig van érzelmileg jobban feltöltött motoros kétkerekű, mint a Puch Maxi. Nem volt sportmotor és nem volt műszaki szenzáció, hanem számtalan fiatal számára egyszerűen az első lépés a motorizált szabadság felé. A kis kétütemű motor egyszerű felépítésű, strapabíró és mindenekelőtt kiválóan alkalmas volt arra, hogy az ember maga szereljen, barkácsoljon rajta, és nem mindig teljesen legálisan kicsit több teljesítményt csikarjon ki belőle. Éppen ezért él tovább a Maxi a mai napig: veteránként, tuningobjektumként, hétköznapi járműként és az osztrák ifjúsági kultúra guruló darabjaként.

Ezek a motorok aligha lehetnének különbözőbbek. Egy Puch Maxi és egy Kawasaki H2 között világok vannak, ahogy egy Vespa PX és egy Aprilia RS 250 között is. Közös bennük azonban, hogy nem csupán műszaki termékek voltak. Bizonyos életszakaszokat, generációkat és motoros kultúrákat képviselnek. Éppen ebben rejlik a klasszikus kétüteműek különleges varázsa: nemcsak arra emlékszünk, hogyan mentek, hanem arra is, milyen volt a hangjuk, az illatuk és az érzésük.